Sziasztok!
Ma Alex Flinn Beastlyjét hoztam el Nektek. A Szépség és a Szörnyeteg a kedvenc Disney meséim közé tartozik, így elég nagyok voltak az elvárásaim a könyv felé.
Csalódtam is, meg nem is.
 |
| A legfrissebb kép az instámon |
A könyv kiolvasása után vegyes érzelmeim voltak, valószínűleg azért, mert túl nagy elvárásokkal álltam neki kivégezni ezt a művet.
Az első benyomásaim Kyleról borzasztóak; természetesen ez volt az Írónő célja, és őszintén, még örültem is, amiért kezdetben utáltam ezt a srácot. Mérges voltam rá, de közben borzasztóan sajnáltam, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy mindössze igazi figyelemre vágyik, csak rossz módszert választott az elérésére.
Eleinte nem igazán tetszett a történet, unalmasnak gondoltam, Kyle csak nyavalygott és nyavalygott, és egyre jobban felforrt az agyvizem. És a sztori is egyre inkább laposodott. Semmi érdemleges nem történt.
Néhol kicsit erőltetettnek is találtam, legyen szó történésekről vagy humorról, kicsit emlékeztetett az első írásomra, amit gimiben vetettem papírra, nem csak a történetvezetés, de a mondatok egyszerűségének és megfogalmazásának szempontjából is. Valószínűleg, ha angolul olvastam volna, nem így vélekednék az írói stílusról.
Breki megszólalásai azért mindig megnevettettek, még annak ellenére is, hogy olykor nehéz volt kisilabizálni, mit is akart szegényke írni, bár ezt lehet, csak a hajnali olvasás mondatja velem. Nagyon jó ötletnek tartom, hogy más mesék is be lettek vonva, mint például a Kis hableány, Hófehérke és Rózsapiros, vagy mondhatnám Breki meséjét is, a Békakirályfit. Persze, ezek mind modernizálva lettek, különben hogy lenne az erdőben wifi, hogy Grizzlysrác is tudjon csetelni?
Egyedül a csetelés közben nem volt problémám a tördeléssel. Na de azon kívül... Jaj, azon kívül rengeteg fejtörést okozott.
Nem csak, hogy fejtörést okozott, de iszonyatosan idegesített is. Néha nehéz volt rájönni, hogy a beszélő csak gondolatmenetet futtat beszélés közben, esetleg tényleg tett-e közbeékelést, vagy egyáltalán ki beszél. Sokszor alig lehetett megkülönböztetni, éppen ki, hol, mit csinál, vagy ki mit mond, az esetek nagy részében nem lehetett tudni, új megszólaló van-e, vagy még mindig az előbbi szereplő beszél-e.
Szerintem ez kiküszöbölhető lett volna néhány enterrel, és mérges vagyok, hogy ez az aprónak és evidensnek tűnő dolog rontotta el az olvasásélményemet.
Néha a megfogalmazással, szóhasználattal is voltak aggályaim, a ,,pározni a táncparketten'' dolognál például egyenesen kiégtem.
Bármennyire is furcsának fog ez most hangozni, de kifejezetten tetszett, mikor Kyle, immáron Adrian a rózsák elhervadásáról beszélt, azért, mert egészen depresszív hangot ütött meg. Végre történt valami.
- A legtöbb virág meghalt, Will.
- Ez a virágok sorsa. Október van. Nemsokára mind eltűnik tavaszig.
- Tudod, én segítek nekik. Amikor látom, hogy valamelyik megbarnult, de nem esik le, segítek nekik. A tüskék nem zavarnak. Be szoktak gyógyulni.
- Akkor van valami jó is.
- Igen. Szerintem jó, ha segítek nekik meghalni. Amikor az ember azt látja, hogy valami így szenved, akkor nem hagyhatja. Nem gondolod?
- Adrian...
- Néha azt kívánom, bár nekem is segítene valaki. (115. oldal)
Adrian a rózsákban egyfajta megnyugvást talált, és ezt szép kapcsolatnak tartom az eredeti és A szörnyszívű története között.
Számomra akkor vált igazán érdekessé a történet, mikor megérkezett Lindy. Ekkorra már Adrian segélykiáltása igen erősen érzékelhető.
Azt viszont furcsának gondolom, hogy Lindy szinte egyik pillanatról a másikra meggondolja magát a szörnyeteggel kapcsolatban és a gyűlülködés fázisa után olyan érzésem lett, mintha Adrian lenne a lány szerelmének a tárgya. És Stockholm-szindrómáról itt szó sem lehet, hiszen ekkor még csak néhányszor futottak össze egymással.
Ezt leszámítva tetszett, ahogy egymáshoz viszonyultak, megmutatkozott Adrian gyengéd oldala is, aminek kifejezetten örültem.
Végül természetesen minden jóra fordul, ahogy azt az ember egy tündérmesétől elvárja. A fordulat Kendrával kifejezetten meglepett, egyáltalán nem számítottam rá!
A befejezés kicsit összecsapottnak tűnik, nem olyan különleges, nem történik benne semmi kirívó. Ennél kicsit extrábbra számítottam.
Végülis mosollyal az arcomon helyeztem a polcra ezt a kis könyvet, jó kedvem lett tőle, viszont szomorúan konstatáltam, hogy a Kendra Krónikáknak nem lesz több magyar része. :( Angolul szerencsére még van néhány része, így egyszer, ha sikerül rászánni magam, elolvasom azokat is.
Mindent összevetve, kellemes olvasmány volt, szerethető, de szinte tuti, hogy nem fogom újra olvasni. Lindy olyan semmilyen volt, örültem volna, ha egy jobban kidolgozott karaktert kapunk, így kissé unalmasnak hatott. Illetve a tördelés még az, ami egyértelműen eltántorít. Fene vigye el...
A borító tetszett, a fehér rózsa nagyon hamar értelmet nyert, mégis egyszerűnek és valahogy úgy... nem elégnek találom.
A könyvből egyébként 2011-ben film is készült, Csúf szerelem címmel. Adriant Alex Pettyfer, Lindyt pedig Vanessa Hudgens alakítja. Alig várom, hogy megnézzem! :)
Szeretnétek, hogy írjak majd róla?
Megjegyzés küldése