Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley-kert

 Sziasztok! 

Mai posztom témája egy Arany pöttyös könyv lesz. Régóta nem olvastam Arany pöttyöst, és most csomó emlékem visszajött a sorozattal kapcsolatban.

Ugyanakkor, ez a könyv most nem volt az igazi...

Ezt a könyvet még a nagyon-könyvmoly időszakom előtt vettük. Akkor már olvastam az Outlandert, és mivel az is Arany pöttyös, így valami olyasmit vártam. Sőt, mindkét könyvben Clairenek hívják a főszereplőt. Gondoltam, ez egy jó jel. De nem az lett...

A komolyabb, felnőtt nőknek szóló történet megvolt, viszont A csodálatos Waverley-kert sokkal vontatottabb volt, mint akartam volna, hogy legyen. Nagyon hosszan el van nyújtva a bevezető és ismertető rész, és az az igazság, hogy szerintem ez nem is igazán alapos. A sztori vége felé is random képességeket ismerünk meg, amik elvileg a főszereplőhöz tartoznak (és most nem Sydney esetéről beszélek, hanem Claire-ről.). Kicsit azt is furcsálltam, hogy Bascomban mintha teljesen evidens lenne, hogy mindenkinek varázsereje van. Ugyanakkor ez sosem derült ki, csak adott családoknál. Ez engem például nagyon zavart, mert zavaros lett tőle a történet, mintha ez a része lógna a levegőben.

Szóval, a könyv két egymásra kölcsönösen és gyakorlatilag ok nélkül irigy testvérről szól, akik az ésszerűtlen döntéseik sokaságát egy olyan környezetben hozzák meg, mint egy lekoppintott és legagyított Született feleségek epizód. 

Az idő előrehaladtával azért mindketten fejlődtek, de Claire továbbra is kegyetlenül idegesített. Feleslegesen zárkózott, de olyannyira, hogy számomra ez elrontotta az olvasási élményt. Rengeteg rossz döntést hoz, amik egyáltalán nem megfelelőek az adott szituációban, hihetetlenül szeszélyes, mert egyszer az a baj, hogy érez valamit iránta Tyler, egyszer meg az, hogy mi van, ha mégsem? Görcsösen ragaszkodó. Szerintem klinikai eset lenne. Éppen ezzel a beteges ragaszkodásával küzd, és a sztoriból kiderül, hogy azért ilyen, mert nem akarja, hogy elmenjenek bizonyos személyek az életéből. Ezzel egy bizonyos mértékig azonosulni is tudtam volna, de annyira drasztikusan művelte ezt, hogy köszönöm, de inkább nem. 

Nem értettem, mi a jó életért kerülgette Tylert. Annyira erőltetett volt! Sejtem, az Írónő ezzel a két szereplő közötti feszültséget, és az olvasó izgalmát akarta fokozni, de számomra csak lelombozó volt. Megvolt a vonzalom, a kémia, az a bizonyos szikra, és még mindig csak a töketlenkedés ment. Pedig ekkor már átrágtam magam a könyv felén. És ekkor még semmi érdembeli nem történt. Se ezzel, se mással kapcsolatban. És ami a legdühítőbb... Mikor végre egymásra találnak, nem kapunk semmilyen részletet. Sőt, a következményeket is csak az arcunkba vágják. Ez van. Tessék. Elégedjél meg vele. 

Végig azt gondoltam, hogy Tyler olyan vajszívű, gyengéd és türelmes, sokkal jobb nőt érdemelne, mint Claire. Egyébként Tylerrel kapcsolatban kezdetekben volt egy nagyon fura érzésem, kifejezetten ellenszenvesen viselkedett. Kicsit úgy éreztem, mintha ő főgonosznak indult volna, és idő közben S. A. A. meggondolta volna magát. Ettől eltekintve nagyon tetszett a férfi karaktere, humoros volt és könnyed, nem olyan görcs, mint Claire, vagy a korai Sydney. 

Eleinte ő is kivágta nálam a biztosítékot a folyamatos belső tépelődésével, de aztán megnyugodtak a kedélyek, és Sydney is normális lett. Kedves, vicces, magával ragadó személyiség, aki a múltbéli hibáiból és tetteiből akar tanulni. Szimpatikus volt, szerettem az ő karakterét. Sokkal lazább nő, szerintem megfelelőbb lett volna ő a főszerepre, mint sem a nővére... 

Ha Sydney-ről beszélünk, Henry-ről is kell. Nagyon tetszett az ő száluk a történetben. Irigylésre méltó barátság, aztán... Hát mind tudjuk, mit akarunk már abban a pillanatban, amikor Henry képbe kerül. Nagyon édes karakter, aki boldogságot hoz a meggyötört olvasó lelkébe, az unalmas részek után. Bay nagyon cuki volt, de nem tulajdonítanék neki olyan hatalmas szerepet. Bár gyakran úgy éreztem, ő a legfelnőttesebb a női szereplők közül.

Azt kell, hogy mondjam, ebben a történetben a férfi szereplők vitték a prímet. Na jó, Evanelle sem volt semmi a férfipopó mániájával, de szerintem végül kicsit ő is túl lett tolva. 

Ami pedig a cseresznye volt a felháborodásom habjának tetején, hogy azt a csattanót, amit a végére szánt az Írónő, mi már tudtuk. Ugyanis le volt korábban írva. Nem a befejező mozzanatra gondolok, hanem arra a hírre, ami elvileg mindenkit lázba kellett volna, hogy hozzon. De már negyven oldallal a vége előtt tudtuk...

Összegezve, csalódás volt ez a könyv. Unatkoztam közben, nem kötött le. Olvastam, olvastam, és egyszer csak azt vettem észre, már egy ideje tök mást csinálok, és nem arra koncentrálok, amire kellene. Sajnálom, mert nagyon akartam, hogy jó legyen.



Megjegyzés küldése

Kövess az Instagramon!

Copyright © A bookworm named Honey. Designed by OddThemes