Sziasztok!
Ma meghoztam Nektek az első olyan könyvet, amit olvastam és Rázós könyv besorolású volt. Korábban írtam már a Viciousről, de ezt a könyvet még az előtt olvastam. Nehéz erről az írásról nyilatkozni. A következő biztos:
A mai fáma két szeretetre éhes ember szerelmi történetéről fog szólni, ami egészen sötét és kegyetlen köntösbe lett bújtatva.
Csalódtam. Nem is kicsit, bár igazából fogalmam sincs, mire vártam. Ebből a szempontból oximoronba keveredtem, mert tulajdonképpen számítottam rá, hogy ilyesmi érzések kavarognak majd bennem, de biztosan Ti is voltatok már így egy könyv kiolvasása után.
Borzasztó erősen kezdődik a sztori. Legalábbis, mikor elkezdtem olvasni, azt gondoltam, hűha, nagyon durván kezd az Írónő! Azóta már tudom, hogy ez a kezdés harmatos bocipuki volt ahhoz képest, ami a maradék 280 oldalon várt rám.
Azonnal felidegesített, mekkora spoilerrel indul a könyv. Tehát... Elgondolkodtam rajta, mi a fenéért töröm magam, ha már tudom, mi lesz a vége? Szívem szerint azt javasolnám, hogy a prológust kapásból ugorjátok át, de vannak benne olyan apróságok, amik fontosak lehetnek majd később. Ugye, milyen rohadtul idegesítő?
Tovább hergelt, hogy ellenszenvesek voltak a karakterek. Egytől egyig mind. Azok is, akiknek pozitív, vagy legalább semleges hatást kellett volna rám gyakorolniuk. Nem szerettem őket. És ugyan ez változott olvasás közben, de az első benyomás szerintem elég fontos.
Nagyon nehezen viselem, ha egy könyvön belül ugrálnak az időben. Azzal nincs baj, ha egyértelműen el van választva, hogy ez meg ez mondjuk tizenöt évvel ezelőtt történt, amaz meg tegnap... Viszont, ha egy mondaton vagy bekezdésen belül említik ezt meg, kettévágva a gondolatmenetet, na attól falra mászok. E könyv esetében le sem másztam a falról.
Kerek perec kimondom, mert szeretek őszinte lenni Veletek. Unatkoztam olvasás közben. Azt kívántam, bár történne végre valami nagyvolumenű. A Kilenc perc kétharmada szenvedéssel telt. Jó pont, hogy viszonylag könnyen, gyorsan lehet vele haladni, bár nem tudom, hogy azért, mert túl akar esni rajta az ember, vagy mert a végére tényleg beindulnak az események. Talán mindkettő.
Végig olyan érzésem volt, mintha Wattpadon olvasnék egy történetet. A stílus is csapongó volt és a történet maga is nagyon ismerősnek hatott. Ez a Stockholm-szindróma számomra már lerágott csont, a csapból is ez folyik. (Ezzel még véletlenül sem szeretném ócsárolni a Wattpad írókat, én is írok ott! <3 Csak szerettem volna szemléltetni, hogy a platform egyik alsóbb rétegéhez tudnám bepasszítani a regényt.)
Voltak furcsaságot a történetben. Cicc egyáltalán nem ellenkezett, csak sodródott az árral. Emiatt veszítette el számomra a realitását a dolog, de néha elgondolkodtam rajta, hogy talán ez igaz is lehet, hiszen Flynn mélyre hatolóan utánajárt a témának, ez látszik. Mindenesetre elég bizarrnak gondolom, hogy egyszer sem akart a lány kitörni a helyzetéből. Soha. Nem találtam benne a rációt.
Azon is elgondolkodtam, mitől lesz ez a könyv krimi... A Molyos címkék alapján oda is tartozik, de ez szinte minden volt, csak krimi nem. Hiányzott belőle az a krimis plusz, ami miatt ebbe a kategóriába sorolnám a könyvet.
Egy idő után annyira elkalandoztam, hogy elkezdtem tanulmányozni a borítót. Grizz megszemélyesítője viszonylag rendben van, na de ez a nő! Borzasztó, egyáltalán nem passzol! Nem csak korban, de kinézetre is sántít a dolog. Semmi kémia nincs köztük. Ez igazán kiBORÍTÓ! (Bocsi :D)
A könyv legnagyobb (és talán egyetlen) pozitívuma Grizz karaktere. Rendesen cukinak gondoltam! Olyan, amilyen, de mindennek ellenére érezhetően nagyon szereti Ciccet. Annak örültem, hogy gyakorlatilag a főgonoszt sikerült megszerettetnie a könyvnek, hiszen ez azt jelenti, mégis van valamilyen hatása. Meg tudtam érteni a megszállottságát. Szeretetre és figyelemre vágyott, amit Cicctől megkapott. És ettől - bármennyire is hihetetlen - lesz egy szép kerete az egész történetnek.
A befejezéssel egyáltalán nem vagyok kibékülve. De még ez is enyhe kifejezés. Nem elég, hogy itattam miatta az egereket, de ilyen... nesze semmi, fogd meg jól típusú. Azért apró elégtétel van benne, de egyik szemem sír miatta, másik nevet. A férj kiléte végig rejtve maradt és csak az utolsó pillanatban derült rá fény. Ez viszont tetszett!
Ahelyett, hogy az Epilógus választ adott volna a kérdéseimre, újakat vetett fel, és ezt nem szeretem. Értelmetlen katyvasz lett a vége. Miértek tömkelege cikázik a fejemben. Ez a csavar, az a csavar, de minek, ha alig történt valami az egész könyv alatt...?
Nemrég adták ki magyarul a sorozat második részét. Gőzöm sincs, hová lehet ezt a témát fokozni még. Ha el is fogom olvasni, az tuti, hogy nem mostanában lesz.
Egyébként a kép története elég egyedi lett :D Egyik nap lementünk a partra sétálni és magammal vittem néhány könyvet, amiket szerettem volna lefotózni. Mikor már teljesen letettem róla, hogy a Kilenc percet is megörökítsem, megláttam ezt a két menő mocit egy kajálda parkolójában. Életemben először fordult elő velem, hogy odamentem két idegen férfihoz, fényképes segítségkérés gyanánt. Őszintén, meglepődtem, mikor tök fellelkesülve, készségesen elegyedtek velem beszélgetésbe. Végül ez lett az egyik olyan kép, ami különösen tetszett. Fiúk, ha valaha rábukkannátok erre a bejegyzésre, vagy instán a posztomra, KÖSZÖNÖM! :D
Megjegyzés küldése