J. L. Armentrout: Obszidián

 Sziasztok! 

Az utóbbi időben nem volt itt poszt, ne haragudjatok. Sok dolog volt, ami hátráltatott, német évfolyamdolgozat és még sorolhatnám, de jó hírem is van: végre sikerült kiolvasnom az Obszidiánt! 

Eleinte kicsit aggódtam, hiszen mindenkitől azt hallottam, hogy extra jó, az egyik barátnőm már vagy tízszer elolvasta. Féltem, hogy csalódni fogok, hogy csak túl van hype-olva a sztori, de képzeljétek el: nem csalódtam. SŐT!

Annak ellenére, hogy csomó spoilert tudtam már, nem vált unalmassá, élvezhető maradt és még azokon a részeken is meglepődtem, amit már kívülről tudtam, hogy lesz. 

Az első oldalon kiderül, hogy az Írónő humora zseniális, és ez nem is változik a könyv további részeiben. Sokszor nagyon jókat nevettem rajta, nagyon jó hangulatú, úgy eleve az egész mosolyt varázsol az arcomra. Olvastatja magát a könyv, Jennifer stílusa pedig annyira egyedivé és valódivá tette a történetet, hogy szinte már elhiszem, hogy ez akár meg is történhetett volna. 

Úgy beszippantott, hogy elfelejtettem jegyzetelni. :) 

Daemon és Katy első találkozása sok mindenre fényt derít, például azonnal megtudjuk, hogy Daemon igen nagyon okés, de közben meg annyira de annyira mérges lettem, amiért kapásból ekkora seggfej! 

Tetszett, hogy nem az a tipikus tökéletes páros voltak, a csipkelődés és a bosszankodás pedig még különlegesebbé tette a dolgokat kettejük között. 

Arra hamar rájöttem, hogy Daemon valójában egyáltalán nem olyan, mint amilyennek mutatja magát. Sokkal gyengédebb és figyelmesebb, mint az a bunkó seggfej, akit a külvilágnak mutogat. Nyilván, ezzel lekoptatja az emberlányokat, illetve igyekszik távol tartani Katyt, ami nyilván nem sikerül. 

Ha már Katy... 

Úgy gondolom, nagyon sokan azonosulni tudtunk vele. Egy teljesen átlagos könyvmoly, aki megint belekeveredik valami olyanba, amibe nem kellene. Ismerős, nem? 

Néha egyébként idegesített, hogy nem veszi észre - vagy inkább nem akarja észrevenni - azokat az apró jeleket, amiket Daemon mutat. Egyértelművé kellett volna, hogy váljon neki is a tény, hogy a pasi vonzódik hozzá, de nem, továbbra is együgyű maradt, ami igazándiból nem olyan nagy gáz, ha a sztori egészét nézzük. 

Aztán végre a sarkára állt és az egyik kedvencem lett (az összes könyves női karakter közül). Leönteni spagettivel Asht és Daemont? Háh, én sem tettem volna másképp. Bár az, hogy elment Simonnal, az inkább volt fekete, mint pirospont.

Egyébként Ash számomra kegyetlen egy irritáló karakterré nőtte ki magát. Értem én, hogy védelmezni akarja Daemont, de ez már túlzás. Olyan átlátszó, nyilvánvaló, hogy csak irigy, amiért Katynek bejön az élet.

A spagettis jelenet után következő erdei beszélgetés fordulópont volt, mindenféle szempontból. Az egyik kedvenc részem lett. Ott már tényleg nagyon felgyorsultak az események. Daemon azért enyhén szólva is overpowered, de szerintem meg tudjuk neki bocsátani... ;)

Egyszercsak azon kaptam magam, hogy görcsösen akarom, hogy Dawson és Bethany éljenek még. Erre nem találtam utalást, de a haláluk körüli események túl ködösek ahhoz, hogy ezer százalékig biztos legyek benne, hogy meghaltak. Remélem, erről lesz még szó a későbbiekben, mert szétvet a kíváncsiság és nagyon sajnálom Deet és Daemont miatta. 

A világ, amibe belecsöppentem, borzasztóan érdekes, fény és árnyéklények rohangálnak és olyan dolgok is megtörténhetnek, amikről eddig nem igazán olvastam. Számomra Jennifer valami újat adott, amire innentől mindig emlékezni fogok. 

Egyetlen egy hibája van a könyvnek. 

Több csatajelenetet akarok, azonnal. Egyszerűen fantasztikusak voltak ezek a részek, majd kiugrottam a bőrömből. Iszonyat izgalmasak és tudom, hogy biztosan mindannyian életben maradnak, hiszen akkor nem folytatódna a sorozat, de még így is majd meggebedek, annyira féltem a karaktereket egy-egy ilyen résznél. 

Az nagyon tetszett, hogy minden csatajelenetnél, vagy ilyen melegebb helyzetnél a kötelék, ami Daemon és Katy között van, erősödik. Vagy így, vagy úgy, de minden alkalommal valami plusz lesz közöttük. 

Bár nekem kissé elcsépelt volt, hogy egy ütemre ver a szívük, de azért ezt elnézhető és érthető, főleg akkor, ha összességében tekintünk a történetre.

„-A szívünk… egy ritmusra ver. – Most már mindkettőnk pulzusa az egekbe szökött, azonban továbbra is együtt. – Jóságos ég, hogy lehetséges ez?” -368. o

Gyengéd Daemontől még mindig oda meg vissza vagyok, annyira tökéletes az összes hibájával együtt. Már, ha van neki ilyen... Na jó, azért akad. Jobban tenné, ha nem rejtené véka alá az érzelmeit. 

A befejezés bennem még több kérdést vetett fel, szóval szégyen és gyalázat így befejezni! Ejnye! Nagyon kíváncsi vagyok, mit lép ezek után a mi kis fényemberkénk. A történet többi részéhez képest kicsit jelentéktelennek érzem a befejezést, de közben meg nem is, hiszen olyan, mintha Daemon felesküdne, hogy megszerzi Katyt. Na erre is nagyon kíváncsi leszek.

Aminek szintén nagyon örültem, hogy megleptek minket ajándék részletekkel. Az, hogy Daemon szemszögét is olvashatom, sok mindent megmagyarázott. Még jó, hogy megvettem a második részt is. 

A Daemon-ös betekintő rámutatott arra, amit már eleve sejtettem és fentebb is írtam. Nem is olyan kemény és 'csúnya', mint ahogy mutatja magát. Illetve így, hogy megismerhetjük a szándékait, kevésbé tűnik olyan orbitálisan nagy seggfejnek, mint amúgy. 

Ez a könyv tényleg katartikus élményt nyújtott, és őszinte leszek, nem gondoltam, hogy ennyire meg fogom szeretni. Letehetetlen, csodálatos, eseménydús és hűűűű! Nem is igazán vannak szavak erre a csodakönyvre. Nagyon várom a folytatást! 

Obszidián Összegzés; Borító: 5/5; Szereplők: K: 5/5, D: 5/5; Sztori: 5/5; Befejezés: 5/4; Összesítve: 5/4,8



Megjegyzés küldése

Kövess az Instagramon!

Copyright © A bookworm named Honey. Designed by OddThemes