Alice Broadway: Ink

 Sziasztok! 

Ma egy olyan könyv értékelését hoztam el Nektek, amit a Maxim Kiadó Zsákbamacska akciójának hála szereztem meg. (Itt van erről a poszt.)

Az Ink a Dream válogatáshoz tartozik, és őszinte leszek, szerintem az első Dreames könyveim közé is... Nem igazán fordítottam eddig figyelmet erre a válogatásra, és már bánom. 


Az Ink egy olyan lányról szó, aki éppen, hogy csak átlépte volna a felnőttkor küszöbét, elvesztette az édesapját. Talán ezért is tudtam Leorával olyan könnyen és hamar azonosulni és valószínűleg ezért olvastam olyan lassan a könyvet (holott a lapjai eszméletlen selymesek és a rövid fejezetei könnyen olvashatóak!). 

Elgondolkodtam, hogy talán érdemes lenne kicsit később olvasnom, mikor nem tombolnak bennem a veszteségből adódó érzések, de szerencsére (ha lehet ilyet mondani) nem élte meg olyan intenzíven a gyásszal kapcsolatos érzéseit, így gond nélkül átsiklottam az adott részeken.

Nagyon különleges világot ismerhettem meg, meg merem kockáztatni, hogy most egy olyan könyvről beszélünk, ami nagyobb részt foglalkozik egy vallással, mint magával az eseményekkel. Az Írónő mindent egy ilyen egzotikus, vallásos köntösbe bújtatott, ami nekem annyira nem tetszett, de tulajdonképpen ez adja a keretét a sztorinak. 

Az ebben a világban élő emberek gondolkodásmódja és értékrendje is más, szinte úszkálnak a brutalitásban. Vegyük például azt, hogy a halottaik tetovált bőréből könyveket készítenek, hogy később azt nézegessék, beszélhessenek hozzá. Elég morbid arra gondolni, hogy az egyik családtagomból készült könyv (a szókapcsolat minden értelmében) a polcomon csücsül. És csak mondom, hogy bárhol is van az a tetkó, bekerül a könyvbe. 

És amilyen közömbösséggel beszélnek például a nyúzóasztalokról, vagy a nyúzásról, mint foglalkozás, én olyan nagyon megrökönyödtem ezen az egészen. De egy idő után megszoktam.

Nagy szerepe van a tetoválásoknak, sőt, aki üresbőrű, annak komoly szankciókkal és vádakkal kell szembenéznie. Bennem az is felmerült, hogy Alice a rasszizmus, a kasztrendszer és a kettős mérce kérdést is feszegeti.

A meséknek is nagy szerepe van. Nagyon tetszett, hogy időnként egy-egy fejezet csak egy korábban említett tanmese, népmese volt, ami kapcsolódott a történésekhez és valami mögöttes tartalmat lehetett leszűrni belőle. Kicsit olyan feelingem volt olvasás közben, mintha én is egy igazi mesét olvasnék. Ebben hasonlít a Beastlyhez.

A karakterek nagyon érdekesek. Sokukkal már az elejétől fogva nem szimpatizáltam, mint például az agymosó polgármesterrel, viszont voltak olyanok, akik a történések tükrében átformálódtak. Obel lett a kedvencem, és végig az is maradt. 

Minél többet olvastam, egyre inkább úgy gondoltam, hogy a rossz és a jó oldal nem elkülöníthető egymástól, vagy ha mégis, akkor a jók valójában a rosszak, és a rosszak igazából a jók. De hogy Obeltől idézzek, nem minden fekete fehér, hanem szürke.

… mintha egy virágot látnánk: a szép külső a szirmokkal mind kitaláció, a gyökér pedig az igazság. Az, ami valójában történt. -165. oldal

 Leora fokozatosan kezd szimpatizálni az üresekkel, és egyre gyakrabban kérdőjelezi meg a vallása tanait. Vajon tényleg minden üres velejéig gonosz? Vagy ők is ugyanolyan emberek, mint a tetováltak? Érdemesek arra, hogy emlékezzünk rájuk?

Aztán rájön, hogy az első üresre, a Fehér Boszorkányra is emlékeznek, holott egyáltalán nem volt tetoválása.

Mindeközben az apja körüli rejtélyeket próbálja megoldani és eltussolni a bizonyítékot, hogy elkerülje a végzetest. 

Az események egyre izgalmasabbá válnak, aztán a történet fordulóponthoz érkezik. Mindeközben Broadway húzza az időt, az építészetről és egyes dolgok textúrájáról beszél, és én majd' megőrültem, legszívesebben ezeket a leírásokat átugrottam volna. 

Fordulat fordulat hátán és az ember csak kapkodja a fejét. Igen, ez az Ink-trilógia első részének a befejező etapja. 

Nagyon furcsának tartottam, hogy Leora gyakorlatilag saját magának mond ellent, hogy Verity nem üzen neki, hogy Oscar csak úgy... egyszerűen csak nem beszélnek róla egy idő után, de az egész kérdéseket vetett fel bennem. Ki valójában Karl? Mi lehet Sophie sztorija? És Mel melyik oldalon áll? 

Az, ami kiderül Obelről... Nem lepett meg, mert sejtettem, de hát eldobtam az agyam tőle! Nem csak a karaktertől (kis kopirnyó, a legmenőbb karakter a könyvben), hanem a történetszálától is. 

A könyv borítója valami csodaszép. Fény felé tartva visszaveri a fényárt és narancssárgára festi a szobát. Egyszerűen gyönyörű.

Nagyon nagyon remélem, hogy a továbbiak során Obel és Sophie történetéről is olvashatok.  Számítottam rá, hogy valami ilyesmi lesz az első rész vége, de sokkal jobban sikerült, mint gondoltam. A könyv olvasása közben annyira nem érintett meg a sztori, de most alig várom, hogy megkaparintsam a trilógia maradék két részét!

Ink Összegzés; Borító: 5/5; Szereplők: L:5/4, V: 5/3; Sztori: 5/4; Befejezés:5/5; Összesítve: 5/4,2


Megjegyzés küldése

Kövess az Instagramon!

Copyright © A bookworm named Honey. Designed by OddThemes