Sziasztok!
Remélem, jól vagytok és jut elég időtök olvasni és pihenni! Az utóbbi időben nekem elég sok szabadidőm volt, ezért akadt alkalmam olvasni és újra hímezni is. Egy őzikés vászontáskát csinálok éppen, amit az Instagramom Egyebek nevű highlight-jában találhattok, ha szeretnétek megnézni! ^^
Na de térjünk is a lényegre... Az őzikés tatyó majd egy másik poszt témája lesz.
Ma egy olyan könyvet hoztam el Nektek, ami nálam abszolút úttörő volt, hiszen ezelőtt soha nem olvastam ilyesmit. Annak ellénére, hogy:
- féltem, hogy száraz lesz, hiszen 300 oldalon kereszül alig van párbeszéd,
- tartottam tőle, hogy majd unom magam, mert nem igazán rajongok ezért a témáért, jobban mondva, egyáltalán nem érdekel,
- semmi romantika nincs benne, de tényleg, egy cseppnyi sem...
Rendkívül kellemesen csalódtam!
Ez a csoda könyv nem más, mint Michael Punketól A visszetérő.
Ez volt az első olyan könyvem, ami lapszéltől lapszélig folyamatos szöveg volt. Mármint, tényleg, alig volt benne párbeszéd. Ha volt is, eléggé tömöttek maradtak az oldalak, nem olyan szellősek, mint mondjuk egy Álom két keréken lapjai.
A könyv maga egy viszonylag férfias témát dolgoz fel, ezt jól mutatja például, hogy mindössze kettő női mellékszereplő bukkan fel 300 oldal alatt, és ők sem beszélnek sokat. Sőt, szinte egyáltalán nem beszélnek.
Nem spoilerezek azzal, ha elmondom, mi a kiindulópontja a sztorinak, hiszen ez már a fülszövegből kiderül. Hugh Glass medvetámadás áldozata lesz és a trapperek kapitánya megbíz két embert, hogy ameddig csak lehet, ápolják Glasst, illetve, ha meghal, temessék el.
Ehelyett a két fickó otthagyja a pusztában a súlyosan sebesült férfit.
Egyedül.
Gyakorlatilag csak a ruhája marad meg neki, ami rajta van, mert minden egyebét elveszik.
Egyértelmű, hogy a bosszúvágy és a harag lendíti őt át a holtpontokon és viszi őt előre, de azt már nem mondom meg, hogy sikerül-e nyélbe ütnie a célját, vagy sem.
Azonnal szembetűnő az Író nagyszerűsége. Úgy ír, hogy egyszer sem jutott eszembe, hogy unalmas lenne a könyv, egyszer sem kívántam, hogy bár vége lenne már. Egyszerűen fantasztikus, de tényleg!
A tárgyi tudása iszonyatosan nagy. Csak akkor tud ilyen részletességgel és hitelességgel írni az ember, ha valaminek nagyon utánanéz, és Michael Punke látszólag egyáltalán nem sajnálta erre szánni az idejét. Szerintem azokkal, akik ezt olvasták, és látták a filmet (erről később még írok), megegyezhetünk, hogy többszörösen megtérült a befektetett munkája!
Bepillantást enged az amerikai prémvadászok világába, és komolyan, még azok a részek is izgalmasak, amiknek unalmasnak kellene lenniük! Ez előtt azt gondoltam, ki a frászt érdekel, hogyan zsírozza egy csapat koszos prémvadász férfi a korabeli puskákat? Na, engem.
És az ideje múlt praktikák és szokások részletes leírása...? Mi vagyok én, történész? Őszintén, emiatt a könyv miatt az akarok lenni.
Ami kezdetben kissé zavarosnak tűnt, az a kezdés. In medias res, de később mindenre fény derül és pillanatok alatt összeáll a kép a fejünkben.
Amit pedig muszáj megemlítenem, azok a részeket elválasztó lapok. Gyönyörűek és tökéletesen passzolnak a könyv témájához, hangulatához. Dimbek-dombok, erdők, mezők... Most jutott eszembe, ahogy kicsit közelebbről megnéztem ezeket a lapokat, hogy emlékeztetnek az Ezüst-tó kincse nevű társasjátékra. Emiatt pedig még inkább a szívemhez nő ez a könyv.
Amikor leült a hangulat, kezdett volna lankadni egy pillantásnyi időre a figyelmem, Michael meglengette előttem a humorát is. Mókásnak találtam, hogy szinte minden második új mellékszereplő a William névre hallgat. Nagyon jó pont, hogy képes voltam a sok nehézség ellenére is nevetnem, pedig Hugh Glass nem átlagos életutat jár be!
Ha már szóba került Glass... Az egyik legjobb férfi karakter, akiről az évben olvastam! Okos, vicces, elszánt és jólelkű is. Szívmelengető dolgokat tesz, ha ártatlan emberekkel fut össze. Tényleg, csodás fickó!
A másik kedvencem Sárga Ló volt, még úgy is, hogy maximum hat oldal erejéig volt jelen. A sziúk nagyon jófejek voltak Glassel, de legkiemelkedőbb számomra mégis Sárga Ló lett. Tiszteletreméltó és becsületes. Igazán rendes indián.
Amiatt nagyon megkönnyebbültem, hogy nem az amerikai-indián ellentétekre hegyeződik ki a történet. Nyilván vannak benne összecsapások, de nem ezeken van a fő hangsúly. Szóval, ha valakit ez tartott volna vissza, akkor nyugodtan olvassa el, egy cseppnyi rasszizmus sem fordul elő ebben a 300 oldalban!
Egyedül a végét kell megkritizálnom. Nem erre számítottam. Nem csalódtam, de szerettem volna, ha továbbra is felfelé ível a történet, és nem laposodik el így a végére. Tipikusan az a nesze semmi, fogd meg jól típusú lezárás, de a könyv végén található történeti jegyzetek némileg hiánypótlóak azért.
Az biztos, hogy az idén olvasott könyveim között abszolút kiemelkedő helyet foglal el A visszatérő. Iszonyatosan izgalmas, nagyon sok tudást ad át, laza 300 oldalon keresztül és az utolsó betűig képes volt fenntartani a figyelmemet mind a stílusával, mind a történettel.
És ha esetleg elfáradt a szemem a sok olvasástól, becsuktam a könyvet és gyönyörködtem a csodás borítójában!
Nem csodálom, hogy Leonardo DiCaprio emiatt a film miatt kapott Oscart, mert hát… Ez tényleg egy igazi gyöngyszem, ha lehet egy ilyen jellegű könyvre ezt mondani. A film egyébként ugyenezen a néven jelent meg, 2015-ben. Mutatok egy képet, kedvcsinálónak:
Megjegyzés küldése