Sziasztok!
Ma egy nagyon király kis krimiről szeretnék írni Nektek! Mit sem sejtve, két okból vettem meg:
- A borítója emlékeztet a Helen Grace borítóira, ami a kedvenc krimi sorozatom (itt egy moly link)
- Anyukámnak karácsonyra könyvet rendeltünk, és hogy ne legyen feltűnő egy "üres" könyves doboz, muszáj voltam választani magamnak is valamit.
Hát nagyon jól tettem, hogy ezt választottam!
Tipikusan az a krimi, amihez hozzá kell szokni. Kezdetben furcsának találtam a felépítését, nem értettem, mi miért történik, ki kicsoda, egészen addig, ameddig képbe nem kerültek a visszaemlékezések. És egy idő után minden összeállt. Mindent tudtam, közben pedig semmit sem.
Iszonyatosan tetszett a stílus. Könnyed, miatta olvastatja magát a könyv, sejtet dolgokat, de egyáltalán nem könnyű rájönni, mi áll a dolgok hátterében.
Nekem volt egy csomó tippem, hogy kinek lehet vaj a füle mögött, de egyik sem jött be. Annyira megdöbbentő és meghökkentő ez a regény, hogy csak ámulok és bámulok; ez egy csodakönyv.
Ez a könyv végre megadta nekem a rég áhított borzongást is: voltak részek, ahol megijedtem, ahol legszívesebben rágtam volna a körmöm, mert annyira izgalmas volt. Szerintem ezzel a krimivel törtem meg az oldal-olvasási rekordomat, hiszen eszméletlenül könnyen olvasható és valahogy kívánja is az ember, hogy még, még, még, még, még...
Nagyon tetszett, hogy körül ölelte a misztikum a történetet. Az első betűtől az utolsóig, hol így, hol úgy. Fantasztikus volt, ahogy ez a két állapot váltotta egymást, pont úgy, ahogy az idősík is. Néhány fejezettel később már párhuzamba tudtam állítani két-két részt, sőt, gyakran egymás után kerültek ezek leírásra, az egyik tizenöt évvel ezelőtt, a másik most. Ez adott egy olyan hátteret az információknak, ami megkérdőjelezhetetlenné vált, ám az Író még így is elérte, hogy az utolsó mondatik kételkedjünk.
Tökéletesen rámutat, hogy a kimondatlan szavaknak milyen hatalmas és nyomasztó súlya van. Nagyon elgondolkodtatott, mi a jobb, ha az ember kimondja, amit gondol, cserébe nagy bajba kerül, vagy magában tartja a mondandóját, esetleg titkot, és emiatt szorong. Választ nem kaptam, de leckét igen.
Szeretnék néhány szereplőt kiemelni, akik nagyon a szívemhez nőttek. Miranda, Krystal és Sasha a legcukibb mellékszereplők a világon! Nem voltak olyan színes szereplők, ennek ellenre mégis megszerettem őket!
Hát Theo... Jaj, ha valaki szereti az olyan titokzatos, talán bűnös-talán nem figurákat, akkor Theodore az ő embere! A megbocsátás és a századszori újrakezdés nagykövete.
Emmat annyira nem szerettem meg, hiszen csinált rengeteg butaságot, amit kevésbé butácskán is meg lehetett volna közelíteni, de végül kellemes csalódássá nőtte ki magát. Konkrétan a személyiségéből nem sokat kapunk, de ettől függetlenül pozitív karakter lett.
Viv pedig fantasztikus karakter. Tényleg az, még akkor is, ha egy utolsó szarházi, már csak abból is ítélve, ahogy bánt a barátaival. Tökéletesen összerakott karakter, akinek nagy szerepe van a vissza-visszatekintésekben és az Emmaval kapcsolatos dolgokban.
A vége lenyűgözött. Nem tudtam, hová lehet még fokozni a történetet, hát ide... A befejezés miatt tátva maradt a szám. Alapvetően e nélkül a kis plusz nélkül is igen jó lett volna, de ezzel a lezárással egyszerűen tökéletes lett.
Riley Sagert nem ismertem ezelőtt, de tuti, hogy minden magyarul is megjelent könyvét elolvasom majd. Hihetetlen olvasásélményt adott, fantasztikus ez a könyv!
Kell hozzá egy bizonyos érettség és élettapasztalat, de mindenkinek ajánlom, aki szereti a letehetetlen, könnyen és gyorsan olvasható, tartalmas és fordulatos krimiket!
Megjegyzés küldése